Egy éves a blog

Bizony egy év telt már el a blog indítása óta, s azt kell mondanom, nagyon örülök, hogy belevágtam. A képek készítése, válogatása, a bloggal való foglalatoskodás, írogatás mind-mind lehetőséget nyújtanak, hogy az ember akkor is szeretett hobbijával foglalkozzon, amikor épp nincs lehetősége horgászni. Nagyon jó visszaolvasni a korábbi írásokat is. A "papírra" vetett élmények sokkal élénkebben maradtak meg az emlékeimben, na meg persze nagyon hasznos is tud lenni, hogy naplózva vannak a tapasztalatok. 

De hogy is indult ez az egész? A hungarianwobblers horgászblog hirdetett egy blogíró pályázatot, s Mosoni Horgász barátomnak szerencsére sikerült rávennie, hogy induljak el rajta. Ez egy kisebb csodával volt határos, hiszen világ életemben kerültem a szereplést, a feltűnést. Mindenesetre csináltam egy bejegyzést, elküldtem a pályázatra és nagy meglepetésemre 3. helyet sikerült elérnem. Az irodalmi szintű novellák mögött a 3. hely számomra nagy boldogság volt. Mivel örültem a helyezésnek s meglehetősen élveztem a "pályamű" elkészítését is, úgy döntöttem saját blogot indítok. 

Ezúton köszönöm a hungarianwobblers-nek a lehetőséget és Mosoni Horgásznak a bátorítást! Remélem időm és energiám továbbra is engedi, hogy a bloggal foglalkozzak, mert tényleg nagyon élvezem. Zárásként álljon hát itt az a bizonyos 3. helyezett bejegyzés. Jó szórakozást hozzá!

***

Három után

Reggel 6:00. Az óra csörög, kelni kell. Nem is lenne ez baj, ha horgászni indulnék, azonban hétköznapról lévén szó, vár a munka. A szokásos reggeli rutin elvégzése után indulok is a Győr belvárosában lévő munkahelyemre. November elején járunk, még nem jött fel a nap de már világosodik amikor átsétálok a Mosoni-Dunán átívelő hídon. Szeretek itt átsétálni reggelente. Mindig megnyugtat a komótosan ballagó kis folyó s a hajnali vízpart látványa. Az évszakhoz illően alacsony és már szépen letisztult, kezd felkészülni a hosszú téli hónapokra.

Ezt szoktam látni a hídról. Még nyáron, magasabb vízállásnál.

Természetesen ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy de jó is lenne most inkább valahol a vízparton szeretett halainkat űzögetni. De ez van. Néha dolgozni is kell. Munka után azonban ráérek…s kezd igazán felpörögni az agyam a reggeli tompultság után, és már megy is a számolgatás: 3-ig meló, míg megjárom a horgászboltot, kikeveredek a vízpartra, etetőanyagot gyúrok, lesz vagy fél 5. Már hamar sötétedik, ebből maximum 1 órás peca lenne, alig érne be az etetés már pakolhatnék…ez így nem fog összejönni. De valamit csak-csak kellene. Ki kell használni az ősz utolsó heteit is. Alapjában véve a békés halak horgászatát kedvelem, feeder vagy úsztatás. De van én nekem egy pergető botom is. Nem vagyok nagy pergető horgász sőt egyáltalán nem vagyok rutinos horgász hiszen több éves kihagyás után most augusztusban váltottam ismét engedélyt. De mi lenne, ha pergetni mennék ki? Meg is van hozzá minden, a horgászboltot nem is kellene útba ejtenem. Emlékszem még egy hajnali úsztatásra a Győrzámolyi csatorna kifolyása alatt, mennyi rablás volt ott pár hete, nem győztem kapkodni a fejem. Meg is van! Kimegyek oda munka után és megcsillogtatom a halaknak pergető tudásomat.

Ahogy a terv megszületett, máris jobb kedvvel folytatom utamat, még a lépteimet is felgyorsítom (nem mintha így hamarabb jönne el a délután 3 óra). De a munkaidő ilyenkor irtó lassan telik. Végig csak a peca jár a fejemben, negyed óránként kinézek az ablakon, jó-e az idő, nem fúj-e nagyon a szél. Az utolsó 10 percben már nem bírok magammal, előbb megyek el öltözni, s 3 óra 00 perckor már ki is léptem a patika ajtaján. Otthon rekord idő alatt öltözök át és pakolok össze, be a kocsiba, majd kényelmes, 90 km/h-s sebességgel hajtok át a városon. Először Győrújfalu, majd Győrzámolynál fel a töltésre és rövidesen célhoz érek.

A város zajától távoli, őszi környezet, a méltóságteljesen áramló folyó látványa kizökkenti az embert a hétköznapok rohanásából. Rögtön a legígéretesebb hellyel kezdem a dobálást, a kifolyás utáni visszaforgónál, ahol kevésbé sodor a víz és így talán szívesebben áll meg a csuka. Itt láttam a legtöbb rablást is pár hete. A felszerelésem nem mondható a legprofibbnak. Az egész szettet (bot+orsó+pár csali) egy akció keretében rendeltem egy nagyobb horgászportál webáruházából (soha többé ilyet!). A bot durung, de legalább nehéz. Az orsó futása még elmegy, de a dob, a hajtókar és a felkapókar is lötyög, mintha szét akarna esni. Az orsót igényesen feltöltötték – félig – vacak minőségű fonott zsinórral. Volt nálam pár körforgó, támolygó és jó néhány wobbler, ezeket váltogattam. A halak nem sok érdeklődést mutattak. A pár hete még élő, mozgó víz csak árnyéka volt önmagának, rablást egy darabot sem lehetett látni, semmi nem zavarta meg a kifeszített víztükröt. Az időjárást illetően, a délelőtti tiszta, kék égre napközben felhők érkeztek, melyek mostanra egybefüggő, szürke felleget alkottak a fejem fölött. De legalább a szél nem fújt. Jó pár üres dobás után kicsit elkeseredtem, máshogy képzeltem még ezt a horgászatot reggel a hídon.

Az említett kifolyás ősz elején. Jobb oldalt épp egy rablás hullámaival.

Volt még háromnegyed óra sötétedésig, elindultam hát felfelé, a falu határán túlra, ahol a part kevésbé volt rendezett és bedőlt fák, bokrok nehezítették a terepet, hátha oda húzódtak a csukák. Jobbnál jobb helyeket találtam. Sebészi pontossággal dobáltam meg az akadókat, büszke is voltam magamra, azonban a halak nem díjazták az igyekezetemet. Igazságtalanságnak éreztem, hogy ilyen remek helyeken, több csalit is elhúzva nem tudok kapást kicsikarni. Az eső is elkezdett cseperegni, a szürkület is eljött, jobbnak láttam visszaindulni a part mentén. Még nem raktam össze a botot, volt egy langósabb, bedőlt fás rész ahol mindenképp akartam egy utolsót dobni. A következőt gondoltam én ki, nagy okosan: szép elegánsan beejtem a wobblert a fa alá, majd a parttal párhuzamosan mozgatva a csalit, rávág egy csuka, fárasztás, halfogás, örömködés. A valóságban kicsit másképp zajlott ez le. A dobás életem legbénább dobása lett, vagy 3 méterrel magasabb a kelleténél, a nem éppen olcsó wobbler meg szépen feltekeredett egy benyúló, vaskos száraz ágra. Tudtam, hogy az onnan nem fog lejönni, de azért pár elkeseredett ráncigálást végeztem a Megváltó sűrű emlegetése közben. Persze nem jött le, az eső már inkább esett mint csepergett, így elvágtam a zsinórt, összeraktam a botot és vert seregként elindultam vissza a parton.

Az akadósabb rész.

Épp bénaságomon morfondíroztam, amikor visszafelé menet, a kifolyásnál, ahol legelőször próbálkoztam, egy egész jó rablásra lettem figyelmes. Szép csendben közelebb mentem, s elhatároztam magamban, ha megint mozog, szétszedem a botot és újra szerelek. Amint ezt kigondoltam szinte a lábam előtt ismét zavarta valami a kishalakat. Nekem se kellett több, még épp láttam annyit, hogy újra tudjam kötni a szerelést és már dobtam is az elsőt. Teljesen elöntött az adrenalin, hiszen a titokzatos hal folyamatos aktivitást mutatott egy pár négyzetméternyi területen. Dobtam neki 3 féle wobblert, egy piros- és egy sárga pöttyös körforgót, támolygót, próbáltam lassan, gyorsan, meg-meg állítva, de semmi. Tiszta idiótának éreztem magam. Nem csoda, hogy eddig sem fogtam semmit hiszen még ezt az igencsak éhes halat sem tudom kapásra bírni. Az jutott eszembe, hogy talán kisebb ez a csukának vélt hal, mint elsőre gondoltam, így felraktam egy egészen kicsi, 2-3 cm-es barnás színű wobblert és túldobtam vele a visszaforgón, be a sodrásba. Még a durung boton is kitűnően lehetett érezni a kis apróság erős veretését a húzósabb vízben. Ahogy kiért az erősebb áramlásból, alábbhagyott a mozgásban, egy gondolatnyit meg is állítottam a langóban, majd indítás után egy negyed fordulatot sem tekertem az orsó hajtókarján, amikor egyszer csak BÁMM! Agresszív, erőteljes rávágás! Rögtön nyúltam is az orsóhoz, mert ragadozónk igencsak kívánta volna a zsinórt, a fék meg nem volt visszaállítva a faággal történő viaskodás után. Alig tekertem rajta egy kicsit, egyből vagy 5 méter zsineget adagolt a harcias halnak. Már rendesen kifáradt ellenfelem mire a sötétben sikerült megpillantanom, hogy bizony csuka az illető. A part közelében még próbálkozott párszor, de végül csak sikerült tarkón ragadni őkelmét.

Ez a kis apróság kellett neki

Gyerekkorom óta nem láttam méreten felüli csukát, így az örömöm határtalan volt. A fejlámpám a másik táskámban maradt így mobiltelefonom fényében csodáltam meg milyen színes, változatos mintája van ennek a szép, egészséges folyóvízi csukának. A súlya nagyjából másfél kiló lehetett, a hossza pontosan 56 cm volt a fejétől a farka tövéig.

Kavicságyon pózol életem legnagyobb csukája 

Ahogy benéztem a szájába láttam, hogy mohó ragadozónk torkában ott pihegett még egy nemrég zsákmányolt küsz. Sikerült kibányásznom a borotva éles fogak közül és látom ám, hogy még mozog a kopoltyúfedője. Gyorsan elengedtem a sekély vízben és csodák csodájára elúszott. Ekkora mázlistát! A kis wobbler szépen akadt. Amikor a hármas horognak már csak az egyik szára fogta a szája szélét, a csuka rázott egyet a fején, a wobbler kipattant, és egyenest a nadrágom szárába csapódott. Ezt nem hiszem el! (Igazából mást mondtam, de azt inkább nem írom le.) A hideg esőtől gémberedett ujjakkal, mobilom fényében próbáltam kitépkedni a szakállas horgokat, de azok bizony tövig benne voltak a szövetben. Mivel már kezdtem rendesen elázni megelégeltem a dolgot, fogtam magam, leakasztottam a műcsalit és wobblerrel a gatyámban, csukával a zsákomban elégedetten indultam haza.

Másnap megint kelni kellett és megint a hídon sétáltam át. Hideg volt, de engem kellemes melegség járt át, ahogy a tegnapi élményekre gondoltam. Más horgászoknak, más vizeken talán ez nem olyan nagy zsákmány, de nekem bizony ez volt életem addigi legnagyobb csukája. Jó lenne még ilyeneket átélni. Ma 3 után pont ráérek…