Pezsdül

2-3 hét telt el a legutóbbi írásom óta, s örömmel jelentem be, hogy a mélyponton sikeresen túljutottam, sőt nem túlzás azt mondanom, hogy ismét a toppon vagyok. Túl vagyok életem egyik legpörgősebb horgászatán, amikor egyik reggel 2,5 óra leforgása alatt 42 db tenyeres karikakeszeget, bagolykeszeget, szilvaorrút zsákmányoltam, valamint egy kisharcsát is fogtam úsztatva mint különlegességet. A mai bejegyzés azonban nem erről a pecáról fog szólni, ugyanis a legutóbbi próbálkozásom ezeket is felülmúlta.

Hetek óta tartott már a kánikula és az alacsony vízállás, így kedd reggel kihagyhatatlan lehetőség kínálkozott, amikor a pezsdülés és a hidegfront betörése szinte egyszerre érte el Győr térségét. Ilyen nem sokszor van egy évben, így tudtam, hogy nincs mese: menni kell! Ki is néztem egy nagyon jó kis úsztatós helyet Győrladamér magasságában, azonban a horgászat reggelére a hidegfront mellé jókora É/NY-i szél is kerekedett, így az a terv ugrott. Ilyenkor a városi részre szoktam menni, ugyanis ez a szakasz D/K-i fekvésű, így a szél pont a hátam mögül fúj, a betonfal és a töltés pedig szélárnyékot ad a part menti sávban. Tehát irány a beton és a lépcsők. Nem örültem, mert szeretem váltogatni a horgászhelyeimet és mostanában kicsit sokat voltam itt, de inkább ez mint az orkán erejű oldalszél.

Aznap, a horgászat vége felé. Itt jól látszik a szélvédett, part menti sáv.

Kiérve a partra, örömmel nyugtáztam, hogy tényleg csendes volt a szakasz és a vízügyesek sem tévedtek nagyot. Valami valóban megváltozott előző este óta, pár centit áradt is a víz: pezsdült. Az okosok azt mondják ezt szeretik a halak, na majd most kiderül.

Hajnalban még kicsit borúsabb volt a helyzet.

A módszer a szokásos volt: 7m-es bolognai bot, 10g-os bolo úszó, gombócos etetés. Az etetőanyag 1/3 Tímár Mix sajtos, 1/3 disznótáp, 1/3 föld és egy csomag fahéj volt. Annyit változtattam, hogy most nem raktam csontit az etetőanyagba, viszont 2 doboz konzervkukorica ment bele az 1 helyett. 6 ilyen gombóc csobbant a tőlem 8-10 méterre eső sávba majd úsztattam az elsőket.

Arra vannak a halak.

Büszke voltam magamra a helyválasztást illetően. Mögöttem és szemben is a fákat csak úgy tépte a szél, én mégis gyönyörűen tudtam vezetgetni a szereléket. Ahogy ezen méláztam, egyszer csak azt láttam, hogy az úszó olyan furcsán imbolyog és kicsit ki is emelkedett, mint amikor leesik egy sörétólom a damilról. Aki úsztatott már folyóvízen az tudja, hogy minden gyanús dologra reagálni kell úgyhogy ment is a bevágás, nem hiába. Ekkor ébredtem csak fel igazán a hajnali kómából, főleg amikor eszembe jutott, hogy a szák nincs összerakva, a hal amit akasztottam pedig már nem az a bolognaival röptetős fajta. Szerencse, hogy egy lélek nem volt a parton, így senki nem látta a következő mutatványomat. Rakós száknyelem van, egy kézzel nem tudom összerakni így leraktam a botot a tartójára. Nem akart úgy maradni, így ráléptem óvatosan a nyélre, amíg elnyújtózkodtam a szákért. Gyorsan összeraktam, közben a hal nem cirkuszolt, simán beállt a sodrásba, így gond nélkül ment a művelet. Felhúztam és megszákoltam a szerencsétlent, jópofa dévér volt - ahogy sejteni lehetett.

Remek kezdés!

Első halnak kívánni se lehetett volna jobbat. Az elmúlt hetekben kisebb karikakeszegekbe botlottam mindenütt, így nagyon jól esett a változatosság végre. Dobtam nekik egy jutalomgombócot, erre mi volt a következő? Tenyeres karika. Nem baj, azért neki is örültem. Főleg, hogy küldte a nagytesóját is, aki egy szem csemegekukoricára éhezett meg.

Kukoricára éhezett. Szépek jöttek aznap.

Nagyon vágyok már egy élő vízről, úsztatva fogott pontyra, ezért próbálgattam a kukoricát, de ez valahogy nekem nem az igazi horogcsalinak. Lehet, hogy rosszul tűzöm, de nagyon könnyen, néhány mozdítás alatt lecsípik a halak. Szinte mindig csupasz horgot húztam ki üres bevágás után. Néha megakadt valami testesebb hal, amikor nem is láttam a kapást, aztán persze lefordult. Összesen 1 bodorkát és 2-3 karikát sikerült a kukival becsapni.

Próbálgattam, de sehogy se volt jó.

Visszatértem a csontihoz, s első úsztatásra ismét imbolygós kapással jött egy totál ugyanolyan dévér mint az előző. Közben elkezdett csepegni az eső, de nem nagyon érdekelt, ahhoz, hogy ilyen pályát ott hagyjak igen nagy vihar kellett volna.

Ugyan olyan szép mint az első :)

A dévér után ismét kedvet kaptam a kukoricához, de megint csak a testesebb karikák vették fel. Mondjuk nem panaszkodok. Meg kell jegyezzem, hogy egy jól megtermett karika vagy szilvaorrú sokkal nagyobb fárasztási élményt nyújt mint akár egy szebb dévér. Őket inkább csak a nagyobb tömegük és a lapát testük miatt nehezebb a szákba terelgetni, míg a karikák, szilvák olyan sprinteket lenyomnak, hogy csak nézek. A kukorica ismét csődöt mondott, vissza a csontihoz. Giliszta sajnos nem volt nálam, pedig megért volna egy próbát. 

A szilvaorrú, egy igazi harcos.

Néhány karika után a várva várt imbolygós kapással beköszönt a harmadik dévér. Éreztem, hogy ez már testesebb. Nehezen akart feljönni, majd csak megmutatta magát egy villanás erejéig, tett pár tiszteletkört, aztán be a szákba. Nem mértem le se a hosszát se a súlyát sajnos, de életem legnagyobbja, az tuti. Nem az a kapitális példány, tudom, hogy ettől sokkal nagyobbak is vannak, de nekem eddig ez a rekord.

Horgász szívét melengető látvány. És most nem kő van a zsineg végén :D

Szákban van már őkelme.

Legnagyobb dévérem.

Közben lassan eljárt az idő és a nap is kisütött. Munkából elkértem magam délelőttre, de lett volna más dolgom is, azonban nem tudtam abbahagyni a pecát - szokás szerint. Jöttek sorban a karikák, néha egy-egy szilvaorrú, bagolykeszeg kíséretében, valamint még egy, az első kettővel hasonló méretű dévér. Nem számoltam a halakat de 40-50 darab között foghattam.

Utolsó karikák egyike.

Eljött az ideje, hogy befejezzem mára. Mivel tudom, hogy függő vagyok ilyenkor azt szoktam csinálni, hogy felcsalizok egy utolsót majd a maradék csontit bezúdítom a vízbe, hogy ne tudjak már a horogra tűzni semmit. Rögtön első úsztatásra le is rántotta az úszót, egy szép koncér. Na, ettől jobb befejezés nem is kell.

Méltó zárása (lenne) a napnak.

De a függőség erőt vett magán, az etetőanyagos vödör alján pedig még vergődött 3 szem fehér csonti. Persze, hogy azokat is feltűztem. Dobpergés következett, majd mint egy csodásan megkomponált mű utolsó üteme, igazi ritkaságként zárta a strófát: egy garda. Hallottam már, hogy a szigetközben lehet fogni, de még soha nem láttam élőben. Remek megkoronázása ennek a felejthetetlen horgászatnak.

Végül ő lett a záróakkord.

Talán a hidegfront vagy a víz pezsdülése hozta meg így a halak kapókedvét, esetleg mind a kettő egyszerre, nem tudom. Mindenesetre jó, hogy nem volt több csonti a környéken, így el tudtam indulni haza...