Mélypont

Minden horgász életében vannak hullámhegyek és hullámvölgyek. Legalábbis az enyémben biztosan.

Persze a blogbejegyzések legtöbbször a hullámhegyekről szólnak: a nagy fogásokról, rekordokról, sikerekről, örömpecákról. Ezekre a hegyekre azonban sokszor nehéz út vezet fel, és egy szempillantás alatt vissza lehet zuhanni a mélybe. Ezúttal én most nem zuhantam, inkább szépen, fokozatosan meneteltem le. Hogy lent vagyok-e már? Ki tudja? Remélem igen!

Utam elején a kedvenc paducos pályámon jártam. Látszólag minden tökéletes volt: alacsony vízállás, napos idő, lágy szellő fújdogált. Rutinosan kezdtem neki a horgászatnak a jól ismert helyen. Tudtam már, hogy hol kell úsztatni, milyen mélységben, így hamar mentek is a gombócok és kezdtem a pecát. Eltelt egy óra majd még egy. A kezdeti lelkesedés először kétkedésbe majd elkeseredésbe ment át. Néhány géb és egy szem karikakeszeg jött 2 óra és 2-3 kiló beszórt etetőanyag után. „Ez így elég gyér, pakolni kéne és menni haza!” - gondoltam magamban. De ez után jött még csak a naplemente, így maradtam. 1 óra elteltével végre villámgyorsan tűnt el az úszó. Szerencsére nem felejtettem el a sok üres úsztatás alatt, hogy mit kell ilyenkor csinálni, ült a bevágás és kis huzavona után már a merítőben pattogott egy szép, 37 centis paduc. „Végre megjöttek!” - Ujjongtam magamban elhamarkodottan, ugyanis ez után már semmi érdemleges nem történt, hiába maradtam újabb egy órát. Ez volt az első lépés le a hegycsúcsról.

Gyönyörű példány

Persze a paducnak nagyon örültem, egy éve még csak álmodoztam ilyen szép halakról, de azért 4-5 óra úsztatás és kb. 4 kiló, csontival, kukoricával fűszerezett etetőanyag behajigálása után 2 kapást egy kicsit keveselltem. Na majd legközelebb!

Legközelebb egy győrladaméri szakaszra mentem, ahol lassabban áramló víz, partszéli sás, iszapos-kavicsos meder volt a jellemző. Rekkenő hőség és szélcsend volt, szakadt rólam a víz.

A hely óriási, a halak aprók voltak.

A peca aktívabbnak bizonyult mint előző alkalommal, sok hal volt az etetésen, de nagyon kicsik. Apró karikák, bodorkák, szilvák. 15 centisek maximum. Reméltem, hogy elkezd majd nőni a méret de napnyugtakor sem volt változás, így feladtam. Kora tavaszi próbálkozásnak jó lett volna egy ilyen apróhalazás, de így nyár derekán kicsit csalódottan mentem haza. Újabb lépés a völgy felé.

Következő alkalommal visszatértem a paducos helyre. Szombat volt, ketten is ültek a legjobbnak vélt részen. Későn értem ki kicsit, így 100 méterrel felettük cuccoltam le, próba szerencse alapon. Erős volt a sodrás, túl kellett súlyoznom rendesen a bolo úszót, hogy ne nyomja ki az áramlat. Volt akadó bőven, ráadásul a víz nem párhuzamosan folyt a parttal, hanem kissé befelé. Nem volt szimpatikus, így pakoltam és átköltöztem a két spori alá. Megspóroltam volna fél órát, ha kicsit jobban körülnézek mielőtt vadul elkezdek kipakolni, de ez van, magamra vethetek. Ránézésre jónak tűnt alattuk is, mit számít az a pár méter? Sokat mint kiderült. 90-100 cm-es mélységet mértem mindössze a meghorgászható távolságban, de már nem volt kedvem új helyet keresni, így rápróbáltam. Nem volt jó. Egy 20 centis márnát sikerült fogni és 7-8 horog elment 40 perc alatt, annyi akadó volt. A nap már lemenőben volt, így úgy határoztam, hogy visszavonulót fújok, rendezem soraimat és másnap reggel támadok friss erővel, egy másik bevett helyemen a belvárosi részen. Ismét egy szinttel lejjebb kerültem.

Bár sokáig terveztem aludni vasárnap reggel, nem hagyhattam annyiban a tegnapi vereséget így mégis 4-kor csörgött az óra. Egy kicsivel napfelkelte után értem ki. Nyugatra volt ugyan egy-két felhő, de kelet felől szépen sütött még kissé álmosan a nap. Sima volt a víz, igazi csendes hajnallal fogadott a Mosoni-Duna.

Kelet felől szép napsütés...

...de nyugatról már gyülekeztek a felhők.

Kényelmesen pakolásztam, dobtam az elsőket. Gondoltam most jól kihorgászom magam, így a szokásosnál kicsit több etetőanyagot hoztam magammal, 5-6 órás pecára készülve. A 6 db hatalmas gombóc bedobása után lőttem pár képet, majd ahogy kézbe vettem a bolognait, olyan furcsán nehéz volt tartani. Szél volt. Az arcomon is elkezdtem érezni, majd a pálya másodpercek alatt változott meg. A mögöttem lévő magas nyárfákat is elkezdte tépni, a sima víztükörre tarajos hullámokat vetett, a felhőket pedig nyugaton gyorsan közeledő szürkeséggé fújta össze. Nem hittem el, hogy ez történik. Tudtam, hogy egy ideig nem lesz horgászat, így próbáltam kitartani, de a sodrással megegyező irányú szélben szinte lehetetlen volt vezetni az úszót, arról nem beszélve, hogy a botot sem bírtam tartani, annyira erős volt. Amikor a szürke felhő elkezdte szórni a villámokat, úgy döntöttem, itt a vége. Teljesen elöntött a méreg. A rengeteg etetőt fél liter csontival úgy ahogy van bezúdítottam a vízbe. Egy pillanatra az is az eszembe jutott, hogy a botot is behajítom a már viharos habok közé, aztán keresek valami kevésbé körülményes hobbit, de szerencsére uralkodtam magamon. Dúlva fúlva hazamentem, és mivel még 6 óra sem volt, visszafeküdtem aludni...