A nyári hajnal

Korán van még. Nagyon korán. Már világosodik, de még legalább fél óra van napkeltéig. A normális emberek most fordulnak még egyet az ágyban, de én már kint vagyok. Kint vagyok, mert nekem így jó.  Szeretett folyóm partja felé baktatok teljes menetfelszereléssel a jól ismert kis ösvényen. Hátamon a hátizsák, vállamon a bottartó. Egyik kezemben négy vödör egymásba rakva mint a matrjoska-babák, megpakolva etetőanyaggal, csalikkal és egy csomó kacattal. Másik kezemben a haltartó és a szákfej. Mekkorát tudnék így borulni! Én lennék a youtube sztárja a hónapban ha valaki felvenné. De biztosak a lépteim a bakancsban, hiszen még csak a fű sem harmatos. Mitől is lenne? Hetek óta tart a kánikula s bizony hajnalra sem tud lehűlni a levegő 20 fok alá. A víz is meleg.  Ahogy megpillantom, szinte gőzölög a 26 fokos Mosoni-Duna. Tényleg korán érkeztem. Még a madarak is csöndben vannak, a vízfelszínt sem zavarja semmi, tükör sima. Hiányzott már ez.

Megéri korán kelni.

Mostanában nem volt időm hajnalban horgászni, pedig sokkal jobban szeretem, mint az esti pecát. Ilyenkor nincs motorcsónak, fürdőző, túrázó, kutyasétáltató na meg más horgász se nagyon. Ilyenkor lehet igazán a pecára koncentrálni. Véleményem szerint a halak aktivitása is nagyobb hajnalban, akár milyen évszakról is beszélünk. Persze kivételek mindig vannak, de az igazán jó pecáim eddig többnyire a reggeli órákban voltak.

A csendet a botzsákom cipzárjának visító hangja töri meg. Nem messze tőlem meg is riad valami erdőlakó a bozótosban, bár nem tudom melyikünk kapott nagyobb frászt, amikor kitört a szántóföld irányába. Kicsit úgy érzem, én vertem fel a természetet álmából. A víztükör is megtörik. Keszeg fordul, kisbalin kezdi hajtani a snecit.

Ébredezik a természet - egy kis segítséggel :)

Csörömpölök akkor már én is bátrabban. Rutinosan pakolok, sokat voltam már itt. Mindennek megvan a maga rendje s a megfelelő sorrendben rakom helyükre a dolgokat. Az igazi ébresztőt 6 gombócom kegyetlen csobbanása adja meg. Na erre már a nádi verebek, cinkék is dühös csivitelésbe kezdenek a mögöttem lévő bokrokban. Nem tudom a madarak tudnak-e káromkodni, de ha igen, akkor most azt csinálják, ebben biztos vagyok. Pedig már a nap első sugarai is megjelentek, egy szavuk sem lehet.

A keszegnép igen hálás az édes falatokért, a kis karikák találnak megint leggyorsabban az etetésemre.

A kicsik mindig az elsők.

De gyorsan jönnek az idősebbek is.

Sok van belőlük. Nem hagyják, hogy sokáig gyönyörködjek a napkorongban, ahogy narancsos árnyalatokat fest a keleti égboltra. Még nem vakítja el a szemet s még nem perzseli az ember bőrét forróságával. Kiélvezem a pillanatot. Egyre nagyobb keszegrajt csődítek közben az előttem lévő pár méteres szakaszra. Sorban jönnek, s az egyedsúly is szépen növöget. Bőségesen adja a fehérhalat a folyó idén, meg is van hamar a konyhára szánt mennyiség. Ezért úgy döntök nem szurkálom tovább feleslegesen a tenyereseket. Hátha akad valami komolyabb ellenfél is. Felrakok egy kicsit nagyobb horgot, 14-es előkén és innentől kezdve csak csemegekukoricával és áztatott búzával csalizok felváltva. Ebben a melegben már sokszor eredményesebb volt a csemege a csontinál errefelé, tehát nem véletlen teszek így. A kapások persze ritkulnak, de ami megakad az darabosabb. Szép karikák, 30 cm körüli szilvák és egy termetes koncér foga is a kukoricára fájt. Ők már szépen dolgozzák a botot, örülök nekik.

Jól küzd a koncér is,

de a szilvák ereje mindig lenyűgöz.

Egyszer pont az etetés közepén megy el az úszóm, de gyanúsan nyugodtan halad. Valami mindig megpiszkálja ott a csalit, most semmi. Lejjebb ér 3m-t, majd gyönyörű, lassan süllyedő kapást jelez a piros antenna. Elemi erőt érzek a zsineg végén a bevágás után. Ilyet még nem tapasztaltam bolognaival. A fék ritkán szólal meg a hosszú vékony bot nagy rugalmassága miatt, de most visít az orsó. Kicsit ledöbbenek, de hamar visszatérek a valóságba. A hal játszi könnyedséggel húzza le a tízen métereket a dobról a kitöréseivel. Mégis egyelőre jó vagyok, a meder közepén tornássza magát, bár visszanyerni még egy métert sem tudtam.  Kicsit ezért keményítek a féken, amennyit még bír a szerelék. Ekkor sajnos megtörténik amitől féltem. Hatalmas irammal tör az én oldalamon lévő sás irányába. Muszáj ráfognom a dobra, ha oda bemegy, vége. A hét méteres bot csaknem 5 méteren hajlik, érzem, hogy a határokat feszegetjük. Csatt! Szakad a főzsinórom. Így is vége.

Sás, nádas, szemben bedőlt fák. Ilyen terepen egy komolyabb hal kifárasztásához vagy erősebb felszerelés kell, vagy nagy szerencse. 

Ez sajnos várható volt. Ponty vagy amúr lehetett, én az utóbbira tippelnék inkább, noha még soha nem fogtam amúrt. Hallottam már viszont, hogy van a környéken és ez nem úgy viselkedett mint egy ponty. Mindenesetre biztos, hogy megdöntötte volna a rekordomat az úsztatva fogott halak listáján, bőven megelőzve a 3 kilós dévért. Az előkét pont előtte cseréltem, a főzsinór már régi volt, ezért szakadhatott előbb az. Sebaj. Nem kesergek. Már megtanultam, hogy annak nincs értelme. 

A nyugodt hajnali idill után szép kis izgalmakra került sor. Ez a ma reggeli peca is tipikus példája annak, miért jó vadvízen horgászni. Itt aztán bármi megtörténhet. Soha nem tudni, éppen mi húzza le az úszót, mi rázza a spiccet vagy mi vág oda a műcsalinak. Itt nem mindig a halfogás a lényeg és nem kilóba mérik a sikert sem. Sokszor egy kapás, vagy egy hal is nagy eredmény az adott körülményekhez képest. Nekem pedig egy ilyen élmény - még ha meglátni sem sikerült a halat - ezerszer többet jelent, mint egy telepített tóból sorba csörlőzni ki a pontyokat. És ha éppen ezt olvasod, akkor tudom, hogy neked is ;)